A simaorrú szabadfarkú denevérek családja meglehetősen sok fajt tartalmaz. Három alcsaládot különböztetünk meg közöttük, mint az Emballonurinae, a kisebb Taphozoinae és a mostanában elkülönített Diclidurinae alcsaládot.
A család legtöbb képviselője szürke, barna, vagy fekete színezetű. Néhány faj azonban más színeket is felsorakoztat, mint például a kísértetdenevér (Diclidurus albus) amely szinte teljesen fehér. A kísértet denevéreknek (Diclidurus sp.) nevezett nemzetséghez tartozik még másik három faj is, amelyeknek szintén jellemzően fehér, fehéres szürke vagy rózsaszín szárnyuk, fülük, és pofájuk van. Érdekes mintázatúak a Saccopteryx fajok, melyek jól felismerhetőek a hátukon futó két jellegzetes fehér sávról.
A simaorrú szabadfarkú denevérek családjába tartozó fajoknál, a család nevének megfelelően, a farok mindig szabadon kiáll a farokvitorla közepéből. A farok tövét szorosan körbeveszi a vitorla, amely azonban könnyen csúszik a csontos farok felett. Így repülés közben a vékony hátsó végtagok megnyújtásával képesek meghosszabbítani a farokmembránt, azaz a lábak mozgatásával ki tudják "feszíteni a vitorlákat". Ennek a rugalmasságnak köszönhetően az ide tartozó fajok igen jó manőverező képességűek. Szintén a családnévből már látható, hogy nincs semmiféle orrfüggelékük, a pofa és az ajkak is egyszerűek.
Nevezik a családot néha zsákos szárnyú denevéreknek is, mivel sok újvilági fajnál kis zsákocska szerű feromon termelő mirigyek kivezetőnyílásai találhatók a szélfogón, a vállakhoz közel. Ezek a mirigyek a hímeknél mindig fejlettebbek, valószínűleg a háremtartó hímek termelte erős szagú mirigyváladék szaganyagai vonzzák oda a nőstényeket. Lehetséges, hogy a mirigyzacskót a denevér képes mozgatni a fejével, így a kifolyó váladékot szétteríti a szárnyfelszínen, hogy annak hatása jobban érvényesüljön.
Füleik gyakran összeérnek a fejtetőn, fülfedőjük van. Szárnyuk hosszú és keskeny, ennek köszönhetően jellemzően gyors repülők. Pihenéskor jellegzetes testtartásukról megismerhetők, mindig négy ponton, csuklóval is, érintkeznek a felszínnel. Ilyenkor a kiálló farokrészt visszahajtják, illetve hosszú szárnyukat is visszahajlítják a harmadik ujj végén, hogy védjék a vitorlát a sérülésektől.
A simaorrú szabadfarkú denevérek napközben barlangokban, sziklahasadékokban, fák lombjaiban, odvas fák üregeiben, üres házakban tanyáznak, akár a világosabb szálláshelyeket is elviselik. Előfordulnak mind magányosan, mind kis csoportban, mind nagyobb kolóniában pihenő fajok is közöttük. Meglehetősen dominánsak a szálláshelyeiken, így más fajok egyedeivel csak ritkán találhatók meg egy helyen, akkor is csak elkülönülve egymástól.
Kihasználva jó manőverező képességüket általában repülő rovarokkal táplálkoznak, alkalmanként egyes fajok gyümölcsöket is esznek. Mint már említettük, nem rendelkeznek semmiféle orrszerkezettel, így a tájékozódáshoz szükséges ultrahangokat szájon keresztül bocsátják ki. Szemüket is gyakran használják tájékozódáskor. Legtöbbjüknél jól meghatározott a szaporodási időszak, de néhány fajnál egész év során bármikor születhetnek utódok.
A fosszilis leletek alapján Európában közép eocéntől a miocén kor elejéig éltek a család képviselői, Afrikában a miocéntől kezdve Dél-Amerikában pedig a pleisztocéntól kezdve terjedtek el és élnek még ma is.