A kisdenevéreknek az evolúció során rendkívül érdekes
tájékozódási rendszere alakult ki. Lazzaro Spalanzani olasz természetkutató
már 1793-ban vizsgálta a denevérek és a baglyok tájékozódási képességét.
Úgy találta, hogy míg a baglyok a sötét szobában csak akkor repültek,
ha legalább egy gyertya égett, addig a denevérek még akkor is teljes
biztonsággal repkedtek, ha megvakította őket. Bár Spalanzani – korát
jócskán megelőzve – megállapította, hogy „a denevérek a fülükkel látnak”,
még a XX. század eleji szakirodalomban is azt olvashatjuk, hogy a pofájukon
található érzékeny szőrök segítségével tájékozódnak. A harmincas években,
amikor már kifejlesztették az érzékeny ultrahangtartományban is halló
mikrofonokat, végül sikerült bizonyítani, hogy a denevérek orientálódásukhoz
magas frekvenciájú hangokat használnak, amelyeket a gégefőben képeznek.
Egyes fajok – mint például a patkósdenevérek – speciális orrszervükön,
más fajok – mint a simaorrú denevérek – szájukon keresztül bocsátják
ki ezeket a hangjeleket. A denevérek a leadott jelek fülbe jutó visszhangja
– a tárgyakról visszaverődő hangok – alapján következtetnek környezetükre.
Az ultrahangos tájékozódási rendszer a mi látásunknál sokkalta hatékonyabb:
a 0,2 milliméter vastag huzalokat a legtöbb kisdenevér képes kikerülni,
de vannak olyan fajok, amelyek a 0,1 milliméter vastag nejlonszálat
is észreveszik. |