Húsevőknek itt most a kisebb gerinceseket zsákmányoló denevéreket – összesen tíz fajra jellemző, hogy számottevő mennyiségben fogyasztanak ilyen táplálékot – nevezzük, a halevőket speciális voltuk miatt külön oldalon tárgyaljuk. Az Óvilágban az álvámpírok (Megadermatidae) és a hasítottorrú denevérek (Nycteridae), az Újvilágban a hártyásorrú denevérek (Phyllostomidae) között találkozhatunk ezzel a táplálkozási formával. A húsevő denevérek mindegyike nagyméretű: a Vampyrum spectrum és a Macroderma gigas – mintegy méteres szárnyfesztávval és 130–180 gramm súllyal – a két legnagyobb kisdenevér.
Egyikük sem kizárólag húsevő, legtöbbjüknek elég széles a táplálékspektruma, rovarokat például mindegyik fogyaszt. Az álvámpírok a rovarok, rágcsálók, gyíkok és békák mellett kisebb denevéreket is zsákmányul ejtenek.
A már említett „óriás”, a kísértetdenevér (Macroderma gigas) Ausztrália félsivatagos területein szerzi madarakból, emlősökből és rovarokból álló táplálékát. A zsákmány helyét lesben ülve, hallás után tájolja be, majd ultrahangos tájékozódással pontosítja, csak ezt követően csap le a kiszemelt vacsorára. Áldozatát a fejénél vagy a nyakánál ragadja meg, és előfordul, hogy el is cipeli a helyszínről. Az elkapott rágcsálókat szőröstül-bőröstül befalja, ám hatékony emésztésének eredményeképpen az ürülékben az emészthetetlen szőrökön kívül csak néhány csontmaradvány található meg. A kísértetdenevéreknek feltehetőleg fontos szerepük van a rágcsálópopulációk szabályozásában. Megfigyelések szerint fogságban tartott példányok napi egy-egy egeret fogyasztottak el, ami egyéves időtartamra vetítve igencsak számottevő mennyiség.
Az újvilági trópusok egyik lakója, a Tarchops cirrhos békákra vadászik. Táplálékállataikat a párzási időszakban hallatott hangjuk alapján ismerik fel és tájolják be, majd az ultrahangos tájékozódási rendszer segítségével kapják el. A békák többféle módon is megpróbálnak védekezni, az egyik lehetőségük például az, hogy csak rejtekhelyről szólnak (a rettegett ellenség közeledtével egyébként is azonnal elhallgatnak, így csak a figyelmetlenek esnek áldozatul). Mivel a denevérek érzékelik az „ehető fajok” és a mérgező varangyok hangja közti különbséget, a rafináltabb békák a varangyok hangját utánozva próbálják támadóikat – több-kevesebb sikerrel – megtéveszteni.