A nektárevő denevérek a növények meglehetősen speciális és nehezen hozzáférhető részével táplálkoznak. Míg a gyümölcsevő denevérek a magterjesztéssel járulnak hozzá egyes növényfajok sikeres szaporodásához, addig a nektárevők egy előző fázisban, a beporzásban játszanak szerepet. Az Óvilágban a hosszúnyelvű repülőkutyákat (Macroglossinae), Amerikában a hártyásorrúak (Phyllostomidae) 35 faját jellemzi a nektárevés.
A Cynopterus sphinx nevű repülőkutyafaj egyes példányainál észlelték azt a viselkedést – a nektárevés kezdetleges formáját –, amelyhez hasonlóból indulhatott ki valamikor régen az a nagymértékű specializálódás, melynek végeredményét ma néhány denevér- és virágfajnál figyelhetjük meg. A denevér bundájába úgy ragadtak rá a porzókról a pollenszemek, hogy a súlya alatt lehajló virág kelyhéből véletlenül kifolyt nektár csábításának engedve, ennek nyalogatásába kezdett… Az idők folyamán a nektárevő denevérek – az energiadús nedű minél hatékonyabb kinyerése végett – számos változtatást „hajtottak végre” a táplálékhoz jutás módozatain, amit megkönnyített a virágok alkalmazkodása (a növényeknek is „érdeke” volt, hogy eredményesen felhasználhassák ezeket az állatokat a pollenszállításhoz). Ezt a közös alkalmazkodási folyamatot nevezzük koevolúciónak: a specializálódás következtében ma már sokszor egymásra utalt a denevér és virág alkotta páros. A beporzást a denevérekre „bízó” virágok éjszaka nyílnak, erős illatúak, nagyméretűek és „keménykötésűek”, a szaporodásukat elősegítő denevéreket bőséges nektárelválasztással kárpótolják a nehézségekért. A porzók és a bibék különleges helyzetűek, a denevérek fejmagasságában helyezkednek el. A párhuzamos fejlődés eredményeként a nektárszívásra specializálódott denevérek szaglása különösen fejlett – ennek segítségével találják meg a virágokat –, testük kicsi és könnyű, alkalmas a virágfelszíni landolásra, a széles szárnyú fajok lebegni is képesek. Fejük megnyúlt, a fejtetőn a pollenfelvételt elősegítő területek találhatóak. Nyelvük – megkönnyítendő a nektárfelvételt – hosszú, mozgékony és szemölcsös.
Az afrikai hosszúnyelvű denevér (Megaloglossus woermanni) feje hosszú, éppen alkalmas arra, hogy bedugja a virág kelyhébe. Nyelvét résnyire nyitott száján át mártja a nektárba, majd szájpadlásához nyomva préseli ki az értékes nedűt. A hosszú, keskeny nyelven szőrszerű szemölcsök, papillák helyezkednek el, amelyek szivacs módjára tartják magukban a nektárt.
Az amerikai virágvámpírok (Glossophaginae) Dél- és Közép-Amerika trópusi esőerdőiben élnek, ahol több mint 500 növényfaj virága alakult denevérkedvelővé. Ezek a virágok szinte álarcformát vesznek fel – hozzájuk férni csak „lebegőrepülés” közben lehetséges –, és pontosan illeszkednek a denevérek fejére. A virágvámpírok közül sok faj képes néhány másodpercig a kiszemelt virág előtt lebegni, eközben fejüket behelyezik ennek kelyhébe, és nektárt nyalogatnak.