A denevérek kutatása Magyarországon nagy múltra tekint vissza. Miskolczi
Gáspár 1702-es, Egy jeles vadkert című munkájában röviden már ismertette
ezt az állatcsoportot, ám az első tudományosnak mondható művek, leírások
csak az 1800-as években láttak napvilágot. A kor legjelentősebb denevérkutatói
– Petényi Salamon, Jeitteles Lajos, Frivaldszky Imre, Frivaldszky János,
Daday Jenő – több tucat cikkben tették közé eredményeiket, amelyek alapján
húsz fajból álló lista állt össze az akkori Magyarország területére vonatkozóan.
Méhely Lajos rendszerezte, kiegészítette az összegyűlt ismereteket: a
Magyarország denevéreinek monográphiája című munkája a századfordulón
jelent meg. A kötet húsz faj – közülük a hosszúlábú denevér (
Myotis capaccinii)
az egyetlen, amely ma már nem fordul elő hazánkban – részletes, ábrákkal
illusztrált leírását tartalmazza.
A két világháború között tevékenykedő kutatók főleg egy-egy barlang denevérfaunájával
foglalkoztak. Az újabb átfogó kutatások elindítása és a denevérgyűrűzés
megkezdése Topál György nevéhez fűződik. Õ a szerzője
A Kárpát-medence
denevéreinek elterjedési adatai című műnek – amelyet az addigi eredmények
összegzéseként 1954-ben adtak ki –, valamint a Magyarország Állatvilága
sorozat részeként megjelent,
Denevérek–Chiroptera című, még ma is alapmunkának
tekintett denevérhatározónak.
A denevérkutatás 1990-től élénkült meg újra. A Magyar Denevérkutatók
Baráti Köre, amely sok fiatal kutatót indított útjára, 1992-ben alakult;
ezt követően országszerte számos denevérekkel foglalkozó csoport, civil
szerveződés jött létre, és egyre több természetvédelmi szervezet vett
fel programjai közé denevérfaunisztikai vizsgálatokat, denevéres kutatási
témákat.
