A Magyarországon élő denevérfajok felére jellemző, hogy az évnek legalább egy részében odúkban, kéreg alatti résekben tanyázik. A legveszélyeztetettebb denevérek közé tartoznak az egész évben odúlakó fajok, mivel élőhelyük – az idős erdők – területe folyamatosan csökken. A fokozottan védett tavi denevérek (Myotis dasycneme) ártéri erdőkben töltik a nyarat, és egy részük a párzási időszak után valószínűleg télre is ide tér vissza, ám vannak olyan egyedek, amelyek télre barlangokba költöznek. A vízi denevérek (Myotis daubentonii) szintén vegyesen barlang- és odúlakók. Mind ártéri, mind hegyvidéki erdőkben előfordulnak, szinte minden erdei tó partján megfigyelhetünk néhány, közvetlenül a vízfelszín felett vadászó példányt. A nagyfülű denevérek (Myotis bechsteinii), a barna hosszúfülű-denevérek (Plecotus auritus) és a nyugati piszedenevérek (Barbastella barbastellus) a keményfás erdők lakói – állományaik jelentős része az egész évet odúkban tölti –, és esténként is az erdőben, a fák között vadásznak. A közönséges és szoprán törpedenevérek (Pipistrellus pipistrellus és Pipistrellus pygmaeus) akár több százan is megférnek egy alkalmas faüregben, de az erdőből gyakran a faházak padlásaira költöznek, szívesen bújnak meg szegőlécek alatt vagy régi tokos faablakokban. A panelházakból ismert rőt koraidenevérek (Nyctalus noctula) eredeti hazája szintén az erdő. Hangos cirregésük nappal is kihallatszik az odúból, így az erdőben sétálva könnyen felfedezhetjük, hol tanyáznak.
Az intenzív erdőgazdálkodás veszélyezteti az odúlakó denevérfajokat, mivel a nagymértékű fakitermelés következtében egyre kevesebb olyan öreg erdő marad, ahol megfelelő szálláshelyet, vadászterületet találnak. Az erdők védelme így a denevérek miatt is fontos feladatunk, sok olyan kolónia van, amelyek megmaradása akár egy kicsiny erdőfolton múlhat.